Gerőcs Péter: Werkfilm
Ha Gerőcs Péter most itt ülne velem szemben, szerintem békésen megegyeznénk abban, hogy az irodalomszemléletünk nem áll igazán közel egymáshoz. Én ösztönös, zabolátlan szerző vagyok, ő – előre jelzem, minden további következtetést a szövegeiből vagy legfeljebb az interjúiból fogok levonni, ilyen módon tehát szubjektív megfigyelések lesznek csupán – nagyon művelt, filozofikus gondolkodású, aprólékos. Én általában hétköznapi témákkal, karakterekkel dolgozom, őt az élet nagy kérdései, a különc karakterek és a sokrétű témafelvetések érdeklik. Mindezt nem azért bocsátom előre, mert magamról akarok beszélni, hanem hogy érzékeltessem, milyen sajátos pozíció egy olyan szerző könyvét helyezni nagyon személyes górcső alá, akivel ilyen izgalmas, ellentmondásos viszonyban vagyok.
Annak, hogy mégis vállalkoztam erre, több oka van. Egyrészt úgy vélem, az ellentmondás termékeny jelenség, és ahogy Gerőcs Péter a személyes találkozások alkalmával is mindig az egyik legjobb vitapartnernek bizonyul, akit csak ismerek, úgy a szerzői pozíciónk közti feszültség is eléggé elgondolkodtató és érdekes ahhoz, hogy ne futamodjak meg a feladat elől. Másrészt pedig az irodalmi közbeszéd szempontjából is fontosnak érzem: van, aki szerint kolléga könyvéről írni eleve zsenánt, nem illik, nem elegáns, csak felesleges viszályokhoz vezethet, és valljuk be, nem is igazán divat manapság – kivéve, ha a legteljesebb elismerés hangján szólunk a másikról, kritikának, szakmai kérdéseknek az írmagját is gondosan kiirtva a véleményünkből. Gerőcs Péter viszont az írói oldalán, az esszéiben és Nemes Z. Márióval közös podcastjében (Szuterén) is bátran és kíváncsian tárgyal fontos szakmai kérdéseket, ezért – hogy rövidre zárjam az eszmefuttatást – az ő esetében nem csupán lehetségesnek, de egyenesen szükségesnek érzem a határozott megközelítést.
A Werkfilm előtt három könyvét olvastam: A győztesek köztársasága koncepciója lenyűgözött, az Ítélet legyen! esszéi szórakoztattak és elgondolkodtattak, az Árvaképek grandiózus vállalkozása elismeréssel töltött el. Ezzel együtt mindhárom esetben úgy éreztem, a szerző még akkor sem enged igazán közel a gondolatai, érzései magvához, amikor az esszéiben saját, konkrét tapasztalatairól ír. Gyakran tűnt úgy, mintha abban a pillanatban, hogy túl intim helyzetbe kerülnénk az író és az olvasó amúgy semmihez sem hasonlíthatóan meghitt viszonyában, ő hátralép, maga elé emeli masszív intellektusát és kétségkívül nagyon érdekes létfilozófiai eszmefuttatásait, én pedig le ugyan nem pattanok a szövegről, mert ahhoz Gerőcs túl jól ír, de némi csendes kielégületlenséggel folytatom az olvasást. Ez a megfigyelés pedig azért fontos számomra, mert a Werkfilm az író első olyan kötete, amelynél szinte egyáltalán nem éreztem ilyesmit.
A regény tartalmát nem ismertetném, ez a fülszöveg és az ajánlók feladata – csak annyit mondanék, hogy koncepciójában kicsit hasonlít A győztesek köztársaságához. Ott egy művészközösség próbál kivonulni a társadalomból egy karizmatikus, impulzív figura vezetésével, itt szintén egy művészközösség (A második eljövetel című, készülő játékfilm stábja) próbál kivonulni a társadalomból, ám ezúttal több karizmatikus, impulzív figura vezetésével. További különbség, hogy ebben a regényben nem önszántukból teszik ezt, hanem egy rendezői vízió miatt, valamint hogy itt épp a kivonuláson van a hangsúly: a stáb nem szocializációs váltásként, hanem a kint és a bent relációjában éli meg a „világtól elzárt” faluban, Perőcsényben töltött napokat, és ezzel a kinttel és benttel játszik a regény keretmegoldása, a werkfilm készítése is. A történet ilyen szempontból nem is dupla-, hanem legalább triplafedelű, de ezt a gondosan kidolgozott poént nem is lőném most le, főleg, mert a végkifejlet szempontjából is komoly szerepe van. Tehát a filmes stáb szorgalmasan dolgozik Perőcsényben, megismerhetjük a megszállott rendezőt, a sztárságtól láthatóan húzódozó, amatőr főszereplőt és a csapat számtalan egyéb tagját, a köztük bonyolódó viszonyokat, és láthatjuk, hogyan lobbannak fel konfliktusok a helyiekkel, és hogyan találják meg a hangot velük, néha egészen váratlanul. A kötet sok szereplőt mozgat, ami engem egyáltalán nem zökkentett ki, a főbb karaktereket el tudtam különíteni, a többieket pedig a pillanatnyi kapcsolataik és jeleneteik tekintetében szemléltem – Gerőcs tehát elérte, hogy valóban úgy viszonyuljak hozzájuk, ahogy egy film mellékszereplőihez. A filmes látásmód, ritmika és dramaturgiai súlyozás (a „horgok” elhelyezése, a feszültség fokozása vagy enyhítése, egyes karakterek kiemelése a megfelelő pillanatokban) remekül működik a regényben, és ezt nem igazán a szerző filmes kapcsolódásával (Gerőcs több portréfilmet is készített már), inkább jelentős stílus- és dramaturgiai érzékével magyaráznám. A párbeszédek nagyszerűek, a könyv figurái ezekben a jelenetekben kelnek igazán életre: az elharapott mondatokban, a káromkodásokban, a rendező kócos, de rendkívül szórakoztató beszédmódjában, abban, ki szólal meg és ki hallgat, ki mikor szólal meg és mikor hallgat, mennyit beszélnek a pestiek, mennyit a vidékiek, miről és hogyan. Emiatt is tesz nagyon jót a regénynek, hogy a készülő filmből is vannak benne jelenetek, amiket, ha akarunk, ráolvashatunk a forgatás valóságában történt eseményekre, de a szerző nem érzékelteti, hogy feltétlenül ezt kéne tennünk. A karakterek egy része, például Lajoska nem csupán érthető, hanem szerethető is, de a többiek gyarlóságai is épp eléggé megmutatkoznak ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk hozzájuk, ami ilyen sok szereplő esetében valódi bravúr. Az olvasó pillanatok alatt akár a filmes, akár a werkfilmes forgatócsoport részének érezheti magát, ami természetesen megint csalóka játék, hiszen ugyanezzel a gesztussal a pozíciójukat is magára veszi – vagyis a történet végére jócskán akad min gondolkodnia.
Kifejezetten élveztem az olvasást, épp ezért volt különösen fajsúlyos, amikor Gerőcs bizonyos pillanatokban ismét elém emelte a már említett falat. Nem akarok és nem tisztem azon töprengeni, mi lehet az oka ennek, ráadásul az olvasók egy része valószínűleg nem is falként azonosítaná a filozofikus eszmefuttatásokat, hanem a szöveg egy újabb, izgalmas rétegeként, és tőlem sem áll teljesen távol ez a gondolat. Valószínűleg tényleg az mutatkozik meg ilyenkor, mennyire másként közelítünk a tárgyunkhoz – számomra mindaz, amit a szerző ezekben a jelenetekben kimond, már ott rejlik a dialógusok vagy más, mesterien megírt jelenetek sorai között, ezért nem érzem szükségüket, de nekem mániám az elhallgatás, és ezt nem kérhetem számon egy másik írón. Csak az olvasásélményemről nyilatkozhatok, amibe ez is beletartozik, és az is, hogy bizonyos stíluselemekkel kevéssé tudtam azonosulni. Pontosabban egyetleneggyel: a szexualitás ábrázolásával. Tessék, a másik vesszőparipám, szóval a dologból simán kisülhet, hogy mégis magamat kérem számon Gerőcsön, de üsse kő, vállalom – nem igazán éreztem indokoltnak az aktusok vulgáris leírását, számomra messze kilógott ez a beszédmód a szöveg ezen részeiből. Pontosan tudom, milyen nehéz a szexről írni, de az a szerző, aki az előző regényében (Árvaképek) rétegzett és stilisztikailag szinte kifogástalan szerelmi jeleneteket komponált meg, most mintha nem igazán fordított volna figyelmet erre (amely esetben, ugye, felmerül bennem a kekec kérdés, hogy akkor minek?). Külön írás témája lehetne az erotikus jelenetekben megmutatkozó férfitekintet, de itt nem ezt éreztem a fő problémának, inkább azt, hogy a szerző mintha túl akart volna lenni ezeken az epizódokon, és persze, ismerve Gerőcs tudatosságát, ez akár szándékos is lehetett, engem mindenesetre kivetett a szöveg sodrásából.
Ezzel együtt a Werkfilm Gerőcs Péter talán legerősebb regénye, a sok szereplő ellenére aprólékos jellemrajzokkal, fontos témafelvetésekkel, többek közt arról, milyen állapotban van a világunk, mennyire vehemensen igyekszünk ellenállni mindenféle változásnak, és hogy az őrjöngő individualizmus közepette képesek vagyunk-e akár egy pillanatig is kívülről szemlélni magunkat. Olvashatjuk a gazdag értelmezési tartományt kínáló regényt a város/vidék ellentétét boncolgató műként, a reflexió és önreflexió krónikájaként, vagy egyfajta kifacsart megváltástörténetként is, én azonban jobban szerettem a különbségek és a hasonlóságok történeteként tekinteni rá. Ha Gerőcs úgy dönt, a kívülállás helyett inkább elmerül, figyel és megmutat, akkor olyan jól mutat meg, hogy a jelenetei és a karakterei elkezdenek magukért beszélni. Olyankor pedig ő és én, az egészen máshonnan induló és máshová tartó, de nagyon is érdeklődő szerzőtárs, valahol középen mégis találkozunk.
Gerőcs Péter: Werkfilm, Kalligram, 2022.
Hozzászólások